Könyv- Race to Dakar

kb.340 stra A5, kartonkötés Előszó Ewan McGregor Egy irodában voltunk valahol, és a könyvünket épp most hozták be a szobába. Igazi izgalom volt. Mindketten lehunytuk a szemünket, és a kezünkkel letakartuk, a könyvet pedig az asztalra tettük. És akkor: ta da! Ott volt, és ott álltunk büszkén a borítón, mint két régi felfedező. Az első könyvünk. Mindkettőnknek ez volt az első, és mindketten sikoltoztunk egymásra. "Hűha", mondtuk. "Nézd csak... az a kép végignyúlik a borítón." "Király." Egy darabig csendben lapozgattuk, csoportképeket nézegettünk és rövid részleteket olvastunk. A büszkeség érzése töltötte el a mellkasomat, amikor Charley hirtelen azt mondta: "Ó, bassza meg". "Mi?" Kérdeztem. "Itt az áll, hogy 2006-ban megyek a Dakarra." Charley barátom hétéves kora óta motorozott, ami az én szememben egyfajta hőssé tette őt. Mindig is nagyon jól motorozott - akár a pályán, akár csak a városban -, de még fejlődnie kellett. Sokkal jobb. Az Egy motoros világkörüli út című könyvben leírt utazáson követtem őt, ahogy ő vezetett engem néhány kissé rögösebb úton, és igaz, hogy mindketten jobban lettünk. A terep, amely Kazahsztánban próbára tett minket, gyerekjáték lett volna, ha később Szibériában találkozunk vele. Voltak pillanatok, amikor mindketten elégedettek voltunk magunkkal. Az ilyen szakaszok után levettük a sisakot, alatta hatalmas, poros mosolyok látszottak, majd emlékezetünkben újra átéltük a motorozás tökéletességének pillanatait. Mindig egy nevet használtak, amikor ezeket az élményeket leírták. Nem valamilyen terepjáró technikát akartam leírni (az én esetemben biztosan nem), hanem az érzést. Amikor minden összeállt, a motor úgy tűnt, hogy eltűnik alattad, és úgy érezted, mintha repülnél, nincsenek gondolatok vagy döntések arról, hogy melyik pályát válasszuk, milyen sebességbe kapcsoljunk, minden automatikus volt, és annyira szabadon hagyott, hogy élvezd a valódi keveredést és az izgalmat. Dakar pillanatok. Nem tudom, hogy Charley tényleg úgy döntött-e, hogy elindul a világ legkimerítőbb raliversenyén, amikor szuverenitási rohamában, New Yorkba érkezése után pillanatokkal közölte szerkesztőnkkel: "Igen, legközelebb a Dakaron indulok." De amikor meglátta a könyvünk címlapján, több mint megfelelt a kihívásnak. A következő év során láttam, ahogy változik, és egyre kevesebbet láttam, ahogy belemerült a megterhelő edzésprogramba. Soha nem láttam még ilyen elszántnak, soha nem merült még el ennyire semmiben. Igazán meglepte az embereket a lovaglásával és az új, félelmetes kihívás iránti szenvedélyével. Sok barátja és családtagja - köztük én is - aggódott és idegeskedett érte. A felkészülés nagyon kemény volt, és mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy milyen életveszélyes veszélyekkel találkozhat a verseny során. Tudom, hogy Charley maga is félt a verseny előtti utolsó héten, de soha nem próbált meghátrálni az előtte álló feladat elől. Sok mérföldre voltam tőle, amikor 2006 januárjában Lisszabonban elindult a verseny, de tudom, hogy sokakkal együtt az imáim őt is izzadva találták a rajtvonalnál, a motor felbőgött és a szív a torkában dobogott... "MENJ, CHARLEY... MENJ!" Ewan McGregor, 2006 július